A nemzet csalogánya

Blaha Lujza   



Ami a magyar nemzeti költészetben Petőfi, az a magyar színpadi művészetben Blaháné.
 Haynald Lajos, a tudós lelkű bíborosérsek a következőket írta Liszt Ferencnek címzett egyik levelében: “Blahánéról pedig, kiről leveledben említést tettél, elég legyen, ha annyit mondok, hogy soha művész vagy művelt ember nem volt, kinek minden szavában annyi magyarság, zamatosság nyilatkozzék meg, mint őbenne.”

Rimaszombaton született. 1850. szeptember 9-én.
 A Riedl Lujza néven született primadonna anyja és apja is vándorszínész volt. Kölesi Lujza néven először gyerekszerepeket játszott Győrött, majd Budára és Szabadkára szerződött. 1866-ban feleségül vette Blaha János karmester, aki sokat foglalkozott neje zenei képzésével. Férje 1871-es halála után Blaha Lujza még kétszer kötött házasságot, először egy földbirtokossal kötötte össze az életét, majd válásuk után Splényi Ödön báróhoz ment feleségül. 1872-ben a Nemzeti Színházhoz került, 1875-től megszűnéséig pedig a Népszínházban játszott, de 1901-ben a Nemzeti örökös tagja lett. A Népszínház neki köszönheti, hogy méltó vetélytársa lett a pesti német színháznak, játékstílusa tökéletesen alkalmas volt a magyar népszínművek előadásához. Utolsó nagy sikerét a Nagymama című operettben aratta 1908-ban

Mikor a walesi herceg Budapesten volt, egy este nagy kíséretével megjelent a Népszínházban, hogy Blahánét egyik "piros csizmás" szerepében megnézze. A magas vendég előadás végéig ott maradt, és le nem vette szemét a színpadról. Egy-egy dalt páholyából kihajolva hallgatott, majd lelkesen tapsolt, hogy megismételjék. A hatalmas trónörökös el volt ragadtatva, s felvonás közben gróf Károlyi István kíséretében lement a színpadra, hogy Blahánét személyesen is megismerje, és átadja neki a magával hozott bokrétát. A színpadon nagy sürgés-forgás támadt, keresték Blahánét. És amikor a piros csizmás Török Zsófi a kulisszák mögül előbujt, az angol trónörökös hozzálépett, és mélyen meghajolva kezet akart neki csókolni. Blaháné azonban hirtelen elhúzta kezét és tréfásan szólt:

– Nix dajcs, Majestaet.

És odanyújtotta a trónörökösnek rózsapiros orcáját. A trónörökös pedig megcsókolta, és ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle:

– A mai estét sohasem felejtem el.

 
Őt azonban soha nem ragadta el a siker. Mindig egyszerű, erős és egyenes maradt. A magyar népszínmű, amelynek legkiválóbb tolmácsolója volt, a 70-es évektől kezdve az ő játékstílusát és egyéniségét – melynek fő ereje a játékossággal vegyülő érzelmesség volt – követve őrizte meg romantikus, stilizált és irreális jellegét. Kortársai és az utókor véleménye szerint is rendkívül jelentős szerepe volt Budapest szellemének magyarrá tételében, hiszen az ő varázslatosan kedves egyénisége által lett a Népszínház a pesti német színház diadalmas vetélytársa.

 1926. január 18. Budapesten halt meg.

Így búcsúzott Erdély magyar közönsége Blahánétól..

"Megtörött a legszebb emberi hang, megfagyott a legvigasztalóbb emberi mosolygás. De Blaháné neve mégsem lesz zsákmánya a nagy éjszakának. Csöndes téli estéken falusi kunyhók hosszú homályában, fonodákban, a rokkák zakatolása mellett mesék születnek majd arról, akinek ajakáról a legszebben csattogott a magyar dal. S száll majd a mese szájról szájra, színesedik, nő, hullámzik, mindig új szépségekkel gazdagodik. Paraszti népek együgyű álmaiban, tarka mesék örökkévalóságában, szövődő legendák elképzelésében él tovább Blaháné, s minden hang, amely nótás ajakról fölcsendül, az ő diadalának zeng hozsannát, minden magyar dal imádság lesz, mely őhozzá száll."

.

(In: Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház Cluj, 2001. Korunk Baráti Társaság. 97-105. p.)