"Azon a helyen, pogány szokás szerint, egy igen kövér lovat leölvén, nagy áldomást tőnek."
S ha tovább forgatjuk a krónikát, azt is olvashatjuk benne, hogy amikor Árpád és főemberei hírül vették, hogy seregük már a meszesi kapuig jutott:
,,Igen nagy örömmel örvendezések, és pogány szokás szerint áldomást tőnek... egész héten át ünnepélyesen lakomáztanak és csaknem minden nap megittasodtanak."
Az idézetek lényegében már meg is magyarázták, amit a nyelvtudomány is tanúsít, azt ti., hogy az áldomás jelentése akkoriban áldozat volt, a szó honfoglalás előtti szavunk, az ugor eredetű áld, áldoz szó származéka.
Az áldomás tehát áldozat volt, olyan vallási szertartás, amelynél az ember hódolat, könyörgés vagy hála nyilvánításából az istenségnek jelentős értéket ajánl fel és semmisít meg. A nomádnak, így a magyarságnak legértékesebb tulajdona a lova volt. Közülük választotta a javát, s azt ünnepélyes keretek közt leölve, legjobb részét ajánlotta fel istenének, vagyis áldomásozott. A hús nagy tömege azonban megmaradt. Hogy kárba ne vesszen, megsütötték vagy megfőzték és elfogyasztották. Az áldozatot vagyis az áldomást így lakoma követte, amelyről az ital sem hiányozhatott. Az áldomás így mulatsággal is végződhetett.
Priszkosz Rhetor, Attila udvarában járt bizánci történetíró tudósít bennünket arról, hogy a hunoknál italáldozat is volt. Az áldozat bemutatója felajánlotta az istenének az italt, majd a kupából a földre vagy a tűzbe loccsantotta az első kortyot, a többit megitta.
Bár közvetlen bizonyítékunk nincs, mégis fel kell tételeznünk, hogy a honfoglaló magyarságnál is dívott ez a fajta áldomás, ugyanis a későbbiekben már mint ősi szokás szerepel az italáldozat. A letelepülés után aztán nem a ló-, hanem - érthetően - az italáldozat hagyományozódott tovább, de mivolta jelentősen módosult.
Első írott emlékünkben a sárospataki plébános által földvétel bizonyságára kiállított, 1310. november 5-én kelt oklevélben olvashatjuk, hogy az adásvétel tanúk előtt történt, s hogy a vevő:
"A hely szokása szerint a szerződési zálogot és az áldomásitalt megadta."
Ugyancsak áldomást isznak egy 1349. évi oklevél szerint szőlő ajándékozásánál, egy 1399. évi oklevél szerint pedig peregyezség alkalmával is, ,,az egyeség megerősítésére és bizonyságára".
A Szent János pohara vagy János pohár elnevezés az egyháznak az ősi hagyományokat - itt a boráldozatot - megváltoztatni, és a rossz szokásokat - a részegeskedést - zabolázni törekvő tevékenységében gyökerezik. Az elnevezés a János napi, december 27-én tartott borszentelésből, és abból a legendából fakadt, amely szerint János apostol Aristodemost akarván megtéríteni, megitta a mérgezett bort, de az nem ártott meg neki. Innen ered egyébként János poharának még a búcsúital jellege és gyakorlata is. Az elnevezés, a szokással együtt, német nyelvterületről származott hozzánk, és az erdélyi szászok a náluk viszont újként honosodó áldomásitalra is ráragasztották. Ez az elnevezés aztán más vidéken is elterjedt.
Az áldomás tehát az ősi hálaáldozatból s azt követő lakomából a tisztességes tulajdonszerzést bizonyító és megerősítő jogi formaság lett.
Legényavató áldomás-t a föld népe is tartott, amikor is a ,,suttyót" a legények közössége tagjává fogadta. Az áldomásivás mellett sokféle egyéb ceremóniája is kialakult, de ez volt az általános, jóllehet ennek is többféle formája dívott. Aporkán pl. nyolc katonaviselt legény koccintott és fogott kezet az új legénynyel. Balatonfelvidéken egyszerű áldomásfizetéssel járt. Garamvölgyön - mint másutt is sokfelé - keresztapát választott, azzal egy icce bort poharazott, s az első koccintásnál a keresztapa ezt mondta neki:
,,Eddig tartottalak jó barátomnak, most már tartalak jó keresztfiamnak. Úton vagy útfélen ha valaki megsért előttem, majd elbánok vele."
A felavatott legénynek most már joga lett dohányozni, kocsmába, fonóba, lányos házhoz járni, leányt táncba vinni, búcsú-verekedéskor a többi legény védelmére kelni
Német építőmunkások terjesztette, lényegében végző s így hálaadó áldomás a később-a kitűzött gallyról - ,,bokrétaünnep"-nek nevezett áldomás. A ház fedelének elkészültekor összegyűltek az építők, a családtagok, és a gazda egy pohár borral felköszöntőt mondott.
De áldomást adott a gazda más munka bevégzésekor is. Aratáskor, kendernyüvéskor, fonóban, fosztóban, szüretkor ezzel kezdődött a mulatság. S ugyancsak hálaáldomás járta a halászoknál a hálókötés befejeztekor vagy a sikeres, jó fogás után.
Csak jóval később szakadt el az ősi gyökerektől az áldomás, de ünnepélyes jellege akkor is megmaradt, mint ahogyan a pohár borral való felköszöntés, szerencsekívánat és hálamondás is. Századunk első negyedében aztán már inkább ünnepélyes lakoma lett, valamely örvendetes alkalmat ünneplő, víg evésivás. S bizony ma már, amikor pohár borunkkal valakit felköszöntünk, aligha gondolunk arra, hogy az ősi áldomást idézzük, de azzal a mozdulattal emeljük poharunkat, amellyel hajdanában az áldomás kihirdetője az ukkon poharat bemutatta. Emeljük hát fel búcsúzóul mi is, de már Szent János poharát, és olvassuk el áldását a szolnokiak rigmusában
Szent János áldása terjedjen fejünkre,
Bú és bánatunkat fordítsa örömre.
Bor, búza terméssel, arany ezüst pénzen,
Mindezekért szükséget ne lássunk pénzből,
Barátság és jókedv ne múljon szívünkből.
Jók legyünk magunkhoz, jót tegyünk másoknak,
Mert ez fundamentuma földi boldogságnak,
Örömnek, jókedvnek, minden vigasságnak.
/Forrás: áldomás/
Mit láthattak a koccintásban, az ivóalkalmatosságban a régiek, amiért azt jogerős megállapodásaik megpecsételésére alkalmasnak vélték? Erre a kérdésre a természeti népek gyakorlatából kaphatunk választ, akik az érintésnek gyakorta varázserőt tulajdonítanak. Az érintés átsugározza életerőnket, lelkünket arra, akit megérintettünk. Így a kölcsönös érintkezés, például a kézfogás vagy csók következtében két emberi lélek kicserélődik, mintegy testvérré válik. Az érintés varázslatos erejével létrehozott lélekcsere gondolata lappang végeredményben a poharak összekoccintásának hátterében is. Mi történt tehát a jogi megállapodásokat, szerződéseket követő áldomásokon? Azok, akik a jogi aktus során mint szemben álló felek szerepeltek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatták, hogy egyezségük testvéri megállapodás, szerződésük meleg emberi kapcsolat eredménye, amely minden vitát, háborúskodást kizár, és megpecsételi a szerződő felek között a békét. Baráti poharazgatásainkban ennek az emléke cseng vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése