Jelky András, a világjáró szabólegény

 

A kalandos életű Jelky András a XVIII. század kevés számú magyar világutazóinak egyike volt.

Nem fedezett fel földrészeket, nem ért el tudományos teljesítményeket, de világlátása, az egész Földet átívelő horizontja révén kora egyik elismert, megbecsült emberévé vált. 

Távoli utazásai ablakot nyitottak a világra, s felkeltették honfitársai érdeklődését a Föld egzotikus szegletei iránt. 

  Jelky András bajai szabómester kisebbik fia folytatni kívánta a családi hagyományokat és édesapja példáját követve maga is szabómesternek készült. A fiatal Jelky András elhatározta, hogy vándorútra indul. Először a császárvárosban József nevű bátyja szárnyai alatt kóstolgatta a szakmai fortélyait, majd 1754. március 13-án a világ fővárosába, Párizsba indult. Többnyire gyalogszerrel járta Európa poros útjait. Először Prágába látogatott el, majd német földön haladt tovább. Drezda, Lipcse, Nürnberg és Erlangen érintésével került Aschaffenburgba, ahol arra kényszerítették, hogy beálljon katonának. Az erőszakos toborzók Nagy Frigyes porosz király hadseregébe verbuválták, ahol nem túl fényes jövőnek nézett volna elébe. 

Az embervadász martalócok sok fiatalembert környékeztek meg szép szóval. Egy ravasz emberkereskedő felcsalta a Kárpát-medencéből érkezett gyanútlan fiatalembert egy tengerjáró hajó fedélzetére. A hollandus emberkereskedő megmutatta a hajó parancsnoki állását, a kormánykereket, és a csillogó-villogó navigációs műszereket.

Jelky András, a tengert soha nem látott ifjú álmélkodva nézte az árbocokon feszülő vitorlákat, a kötélzetet, s amikor azt hitte, hogy már mindent megtekintett, s búcsúzni készült, a hollandus váratlan mozdulattal lehajolt. A padlón egy csapóajtó volt kialakítva. Ormótlan kulcsot helyezett a zárjába, s hirtelen mozdulattal kinyitotta a csapóajtót. A hollandus szívélyes mozdulattal intett, hogy Jelky nézze meg, mi van az áruraktár mélyén. Amikor a magyar szabólegény előrehajolt, vendéglátója belelökte a nyílásba. A mélybe zuhanó fiatalember mögött súlyos vasajtó csapódott be. 

A koromsötét hajófenék kelepce volt, ahol 85 ember élte a reménytelenek szomorú hétköznapjait. A szerencsétleneket a holland emberkufár, Boonekamp Richárd Kelet-Indiába szerette volna elszállítani. Hajója 1755. október 30-án futott ki az Atlanti-óceán vihartól háborgó vízére.

Az egyre jobban elfajuló viharban a hajót villámcsapás érte. A mennydörgő ménkőtől lángba kapott a fedélzet, s tűz borította el a vitorlákat. A legénység és a rabok sorsa szinte megpecsételődött.

Jelky András csodával határos módon élte túl a természeti elemek zabolázatlan tombolását. A hajótörésből való megmenekülés esélye akkoriban szinte minimális volt. Az óceánon hánykolódó hajóroncsdarabba kapaszkodó Jelkyt egy angol hajóról vették észre és mentették meg. Így vitorlafoltozóként jutott el Dél-Amerika kegyetlen klímájú holland gyarmatára, Suriname-be. A trópusi láztól és a dögletes klímától szenvedő európaiak között Jelky nem tudott volna megtelepedni. 

Paramaribó kikötőjéből mindenképpen el akart jutni, s visszatérni a távoli Európába. 1756 tavaszán sikerült portugál földön partot érnie. Vitorlafoltozóként nem látta biztosítva a jövőjét. A portugál fővárosban, a földrengés sújtotta Lisszabonban nem talált munkalehetőséget.

Nyomorúságán csak a jószívű helybéli koldusok alamizsnája segített. Nagy nehezen sikerült alkalmazást találnia egy Máltába tartó portugál vitorláson. A hajó azonban ismét veszélybe került. Arab kalózok támadták meg. A halálfejes fekete lobogó alatt hajózó martalócok Jelkyt ismét fogságba ejtették, és Algériába hurcolták.

Jelky Észak-Afrikában belekóstolt a rabszolgaélet kilátástalanságába. Dúsgazdag arab kereskedő otthonába került, de egy véletlen kapcsán elveszítette gazdája bizalmát, s tömlöcbe vetették.

Ismét csak a szökés segített rajta. Hajmeresztő kalandok során jutott egy portugál hajó fedélzetére, s Afrika megkerülésével, 1757. májusában lépett partra a kínai portugál gyarmat, Makaó kikötőjében.

Magányosan és nincstelenül itt sem várt rá fényes jövő. A pénz nélkül a festői városban barangoló bajai szabólegény akaratlanul is nagy hibát követett el.

Nem borult térdre egy kristálygombos rangot viselő kínai mandarin előtt. Fogságba vetették, megverték és csak a császári helytartó közbenjárására nyerte vissza a szabadságát. 

Kanton városában jutott el egy holland kereskedelmi telepre, ahol az egyetlen egzisztenciális menekülés nyílt meg számára.

Ahhoz, hogy fenntarthassa magát, nem volt más mód, minthogy beálljon Hollandia gyarmati hadseregébe, ahol négy esztendős katonáskodást vállalva zsoldosnak szegődött. 

Így került holland Kelet-India gyarmati fővárosába Batáviába, ahol 1758 tavaszán végre nyugodtabb körülmények közé kerülhetett. A holland helytartó, Peter Albert van der Parra bizalmába fogadta, s mivel megtudta, hogy újdonsült ismerőse jobban kezeli a szabóollót, mint a puskát, mentesítette a katonai szolgálat terheitől. 

Jelky végre visszatérhetett eredeti foglalkozásához, és szabóműhelyt nyithatott. A megtelepedett élet jeleként értékelhetjük, hogy feleségül vette egy jómódú gyarmatos család leányát, a brit származású Elisabet Sequint.

Munkájával, megnyerő viselkedésével, világlátottságával és nyelvtudásával nagy tekintélyre tett szert. A gyarmati hadsereg tisztjeként több kockázatos vállalkozást hajtott végre és állami megbízásokat is vállalt. 

Ő volt az első hazánkfia, aki eljutott Sri Lankára, az Éden szigeteként emlegetett trópusi paradicsomba. Itt egy felkelést kellett levernie. Peter Albert van der Parra az alábbi levelet adta a fiatal tisztnek:

„Ezen levelünkkel parancsba adjuk Önnek, hogy Ceylon szigetén haladéktalanul vessen véget a bennszülött törzsek garázdálkodásának. Ha parancsunknak eleget tett, és helyreállította a békés viszonyokat, századával keresse fel Banda, Amboina és Ternate-szigeteket,(Fűszer-szigtek) és mindezeken a helyeken, békés úton, vagy szükség esetén fegyveres eljárással, biztosítsa a köztársaság gyarmatainak épségét és nyugalmát. További rendelkezéseinket útja közben fogja kézhez kapni.”

Az 1760. május 17-én Batáviában kelt levél teljeskörű felhatalmazást jelentett. Jelky természeténél fogva gyűlölte a vérontást, de a gyarmati hadsereg tisztjeként teljesítenie kellett a parancsot.

Eljutott a sziget festői belsejébe, a Dalida Maligawához, a „Szent Fog” templomához, ahol a hagyomány szerint a vallásalapító Buddha szent fogát ereklyeként őrizték.

A helybéli szingalézek hite szerint a „Szent Fog” birtoklása az ország uralmának biztosítékát jelenti. Kandyban minden évben díszes ünnepségek közepette rendezték meg a perahera felvonulást, amikor elefánt háton hordozták körbe az áhítatot keltő ősi relikviát. 

Jelky leleménnyel és igazi humánummal oldotta meg feladatát. A ceyloni küldetés után került sor a hatezer kilométerrel keletebbre található Maluku szigetekre vezetett katonai expedícióra. A Fűszer-szigeteken Ternate uralkodójával kereskedelmi egyezményt kellett kötnie.

Jelky ismét többször került életveszélybe Ternate sűrű trópusi őserdővel borított tájain. Életrajzírói szerint a fogságba esett magyar szabólegényt emberevők ejtették kelepcébe és Hevesi Lajos fantáziagazdag elbeszélése szerint bambusznádketrecben hizlalták, abban a reményben, hogy majd egy nagy törzsi lakomán megeszik.

Csodával határos módon sikerült megmenekülnie, s egy kínai hajón jutott vissza Batáviába. 

 A Kelet-indiai Kereskedelmi Társaság megbízásából hivatalos küldöttséget vezetett Japánba, s tudomásunk szerint ő volt az első hazánkfia, aki eljuthatott a távoli szigetországba.

A holland kormányzat titkos tanácsosaként követi feladatokkal megbízott Jelky Andrásnak sikerült előnyös kereskedelmi szerződést kötnie.

Utazásai és munkája eredményeként tekintélyes polgárrá vált. Titkos tanácsosi rangja, vagyona jól jövedelmező szabóműhelye révén megbecsült emberré vált. Szeretett felesége váratlan halála azonban véget vetett batáviai boldog életének. Magával ragadta a honvágy, s elhatározta, hogy visszatér régen látott szülőföldjére. 

Batáviából 1776. október 25-én vitorlázott el, fia és leánya kíséretében. Amszterdami, majd bécsi tartózkodás után, 1778-ban véglegesen hazatelepült. A kortársak szerint: „házat vásárolt Budán és csak ezután látogatta meg szülővárosát és szüleinek sírját. Sokáig állt a süppedő halmok előtt, felidézte magának gyermekkorának sok kedves emlékét, édesapjának, édesanyjának feledhetetlen arcát.”

Később Budán, otthonában fogadta mindazokat, akik tanácsot kértek tőle munkájukhoz, akik a magyar ipar és kereskedelem fejlesztésén munkálkodtak. Bőkezűen támogatta azokat a fiatal mesterlegényeket, akik külországba indultak, hogy gyarapítsák mesterségbeli tudásukat. 

Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum

Jelky András művészi szobra Baja forgalmas belvárosában sok mindent példáz, és sok mindent feledtet. Példázza, hogy az elismerés, a hírnév és népszerűség minden időkben a véletlenen és szerencsén múlt a magyar glóbuszon. Példázza, hogy közel kétszáz esztendőnek kellett eltelnie, amíg a nagy világjárókban, utazó lángelmékben oly szegény Magyarország tudatára ébredt annak, hogy 1732-ben Baja nemes városában született egy fiú Jelky András, aki messzibb tájakra vitte a magyarság hírét – nevét, mint előtte bárki más.
Végül feledteti a bajai szobor, hogy történetírásunknak, irodalomtörténetünknek, sőt népi mesehagyományunknak talán mindmáig mostohagyermeke maradt a „magyar Robinson”. Nincsen a világon híres utazó, felfedező vagy nagy kalandor, aki több joggal viselné ezt a jelzőt, mint a bajai magyar fiú, aki ösztöne szavát követve száguldott végig világrészeken, tengereken, őserdőkön és sivatagokon. És alig van jelentős férfiú, akiről olyan kevés méltató anyagot őrizne a nemzetek emlékére a történetírás és irodalom.

 /Szabadkai Kiss István: Jelky András bajai fiú csodálatos kalandjai/

1738. április 20-án született.